A bőrfeldolgozás végigkísérte az emberiség történetét.

Az őskori ember az éghajlat viszontagságai ellen ruhaként viselte a cserzetlen, állati bőröket.
Az első cserzési módszerek feltalálásával már nemcsak a rothadást sikerült meggátolni a bőrben, hanem annak hasznos tulajdonságait is megerősítették.

A füst-, zsír-cserzés mellett a különböző növényi anyagok (cserszömörce, tölgyfagubacs, nyírkéreg stb.) cserző tulajdonságait is felhasználják a jobb minőségű bőr előállítására.
A keleti eredetű, de Európában "magyar bőr" néven ismertté vált timsós cserzés segítségével egyrészt igen lerövidült a cserzés időtartama, másrészt kiváló minőségű szíjazat-bőrt tudtak előállítani.

A bőrfeldolgozó szakmákat két nagy csoportba lehet sorolni, az általuk felhasznált alapanyag szerint: szőrös illetve szőrtelen bőr feldolgozásával foglalkozókra.

Szőrös bőröket a szűcsök használnak, akik ezek kidolgozásával is foglalkoznak: ezekből a prémekből különböző felsőruházati termékeket állítanak elő.
A szőrtelen bőrök feldolgozásával foglalkozó bőrös szakmák többek között: szíjgyártó, nyerges, bőrműves, bőrdíszműves, csizmadia, lábbeli-készítő, kesztyűkészítő, könyvkötő.
A szakmák közül talán a szíjgyártók váltak ki legelőször, mint önálló céhes kézművesek.
A szíjgyártók kezdetben a szíjazat-bőrök előállításával is foglalkoztak.
A lószerszám-készítés mellett bizonyos kárpitozási munkákat is végeznek, a hintókészítők mellett.

Ezen kívül férfiöveket, tarisznyákat, kulacsokat és más, bőrből készült használati tárgyakat is készítenek.
A bőrdíszműves szakma a XIX. században jelenik meg, a céhes ipar felbomlása után.

A bőrdíszművesek különböző (elsősorban keretes és merevvázas) táskák, bőröndök készítésével, valamint övek, erszények, sőt kesztyűk gyártásával is foglalkoztak, más termékek előállítása mellett.

Külön említést érdemel a magyar népi bőrművesség.
Az állatok mellett dolgozó férfiak az elhullott jószág bőrét ősi módszerekkel, ún. félcserzési eljárással készítették ki, és ebből különböző használati tárgyakat (ostor, priccsnyereg, bicskatok, bocskor stb.) készítettek; egyrészt maguk, másrészt mások számára, megrendelés alapján.

A pásztorművészet tárgyain elfeledett, az iparosok által ma már nem használt ősi technikák őrződtek meg: különböző fonások, szironyozások illetve lekötési módok.



(Forrás:T. Némethy Erzsébet bőrműves népi iparművész és Tóth Sándor bőrműves népi iparművész, A Népművészet Mestere)