Az ékszer olyan régi, mint maga az emberiség; régebbi, mint a ruházat, mert az ember hiúsága és önmagát díszítő kedve már akkor is, ott is érvényesült, ahol a kultúra hiánya és az éghajlati viszonyok az öltözködést feleslegessé tették.

Néhol ez az öndíszítés nem nyilvánul másban, mint az orrba fűzött karikában, vagy a bőr tetoválásában, de ezekben a legdurvább és kezdetleges kísérletekben ugyanaz az elv jut érvényre, mint a későbbi, legrafináltabb ékszer-kreációknál, vagyis: egyes testrészeknek ragyogó, fényes, művészi hatások által való kiemelése.
Az ékszer az iparművészet valamennyi ága közül a leginkább szépművészet-jellegű, mert használati célja tulajdonképpen nincsen, csak a díszítés miatt van, s így formáit nem a célszerűség, hanem egyedül a szép szeretete és akarása határozza meg.

A szépművészetekkel való rokonságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a művészetileg legegyénibb és leggazdagabb időkben kiváló nagymesterek foglalkoztak ékszertervezéssel.
Ékszer minden korból számosan maradt ránk, s így egyes korszakok kultúrájának fokmérője is lett.
Ennek oka nemcsak általános elterjedtségében, hanem a történeti idők fejlett halottkultuszában és az ékszer anyagának ellenálló képességében is keresendő. Anyaga ugyanis nemesfém; elsősorban az arany – amely úgy a levegő, mint a föld bontó hatásainak szívósan ellenáll – és az ezüst, mely szintén maradandó anyag.


Díszítésének eszközei a drágakövek, az igazgyöngyök és a zománc, melyek az előkerülő több ezeréves darabokon is teljes érintetlenségükben megmaradtak.




(Forrás: Művészeti Lexikon)