A festészet az egy síkban, színekkel való ábrázolás művészete, melynek célja az, hogy a látható világot, a természet s az emberi élet jelenségeit a maga eszközeivel illúziót keltően tolmácsolja: éppen a testiség legfontosabb momentumát, a harmadik dimenziót egy síkon, a rajz és szín eszközeivel adhatja vissza csupán.

Aszerint, hogy az ábrázolás tárgya az emberi élet vagy a természet témaköréből kerül ki, megkülönböztetünk egyrészt történelmi (ideértve a vallásos), zsáner- és arckép-, másrészt tájkép (ideértve az architektúra-), állatkép- és csendélet-festészetet. A festés fára, vászonra, vakolatra, fémre, égetett agyagra, porcelánra, üvegre, bőrre (pergamenre), papirosra (kartonra) stb. történhet.

A festészet – eszközeinek rendkívüli kifejező erejénél fogva – a legkönnyebben hozzáférhető és legnépszerűbb művészet, amely Altamira barlangjaitól kezdve az ókori Egyiptomon, a görög váza-festészeten s a campaniai hellenisztikus városok művészetén át az expresszionizmus korszakáig végtelenül gazdag fejlődésen ment keresztül.

A szobrászat (plasztika, skulptúra), az a művészet, amely a természet lényeit vagy tárgyait a maguk valóságos, háromdimenziós testiségében ábrázolja.

Témái között az emberi alak dominál.
Az ábrázolás módja szerint szabad (kerek) és relief szobrászatot különböztetünk meg.
Az előbbinél a harmadik dimenzió teljesen, az utóbbinál csak részben fejlődik ki; az előbbi minden oldalról szemlélhető, az utóbbi csak egyfelől.

A szabad plasztika általában önmagáért való művészet, a relief túlnyomóan az architektúra szolgálatában áll.
A szobrászat sokféle anyaggal dolgozik: plasztilinnal, gipsszel, viasszal, kővel (mészkő, homokkő, keményebb kőzetek, márvány, alabástrom), fával (kemény, nemes faanyagok), fémmel (bronz), elefántcsonttal stb.
Az anyagok többé-kevésbé kemények, s eszerint a szobrászati technika is többféle.
A puhább anyagból formálnak, mintáznak, a keményből faragnak, a fémből öntenek.
A szobrászat fogalma alá tartozik a fémek megmunkálása, a cizellálás, trébelés, domborítás és a fémmel dolgozó éremművészet is.

A képző- és iparművészet legszebb anyagainak illetve műfajainak egyike a zománc ill. a zománcművészet.

Az ókorban is előszeretettel díszítették a zománccal az ötvösmunkákat.
Anyaga: porrá tört, színezett üvegmassza, ólomüveg, amit ónoxiddal keverve félig áttetszővé, ón-ólomüveggé lehet tenni.
Égetés után erősen köt a fémalaphoz, ami többnyire arany, ezüst, vagy réz, esetleg bronz. 700-800 C fokon ég ki.

Ötvös zománcfajták: a beágyazott vagy vésett aljú zománc (az ebből származó technikák: a lapos relief zománc, a kevert zománc), a domborművű zománc, a rekeszzománc (az ebből származó technikák: a filigránzománc, a sodronyzománc, az erdélyi zománc).
A festett zománc: fém-, többnyire rézalapra való festés.
Az ókori Kelet népei már használtak felolvasztott üveganyagot díszítő célra.
Az egyiptomiak Kr. e. 4400 körül színes üvegpasztákat alkalmaztak ékszerek díszítésére.
Valószínűleg Egyiptomból terjedt át a zománc ismerete az ókori Görögországba, majd Európa más területeire.

A porcelánfestéshez hasonló hatású zománcfestés is elterjedt Magyarországon, a barokk, majd a rokokó művészetben.
A zománc alkalmazása soha nem szünetelt. A XIX. században is szívesen alkalmazták, de új eljárások ekkor már nem születtek .




(Forrás: Művészeti Lexikon ill. Sulinet.hu)