|
A kőfaragás évszázadok óta szakképzettséghez kötött mesterség, művelői gyakran a kőművesekkel alakítottak közös céhet.
A kőfaragókat eredetileg a kőműves megnevezés jelölte, és a mesterségen belüli munkamegosztás kibontakozása, a 16. század második fele óta illeti ez a szavunk a falrakást, vakolást végző mesterembereket.
A kővágók és a kőfaragók ugyanazokkal a szerszámokkal dolgoztak, de utóbbiak finomabb munkát végeztek, ezért tevékenységük között minőségi különbség állapítható meg (I. Sándor 1973; Viga 1985).
Ám a hazai kőbányászat régióiban a kőfejtés és a kőfaragás rendszerint nem különült el egymástól.
Például a bükkaljai Szomolyán a kővágó parasztspecialisták nagy része tudott követ faragni, és a tanult kőfaragók is foglalkoztak kőfejtéssel.
Egy szomolyai ember a két munka összefonódását így magyarázta: „Nem lehetett jó kőfaragó, aki a bányászáshoz nem értett, de jó bányász sem lehetett, aki nem tudta, hogy mi van a kőben.
Egy kőfaragónak már a hegyben ismernie kellett a követ” (Viga 1985: 29).
Hasonló volt a helyzet a Börzsöny kőfejtő és kőfaragó falvaiban (Hála 1983b).
Bükkalján a legszegényebbek között voltak, akik csupán a bányászáshoz és a kő hasításához értettek, ők napszámosként dolgoztak a tehetősebb gazdálkodók kőbányáiban.
Az a kis földű parasztember, akinek saját bányája volt, a kifejtett követ rendszerint maga fel is dolgozta.
Századunk első felében Szomolyán 15-20 tanult kőfaragó iparos volt, de a helybeli férfiak többsége – a mezőgazdasági munkák mellett – bányászta és faragta a követ.
A parasztspecialisták között akadtak, akik olyan magas szinten értettek a kőfaragáshoz, mint a legügyesebb tanult kőfaragók, és tudásukat éppúgy elismerte a közösség, mint a mestervizsgát tett iparosokét. Úgy tűnik, hogy egy-egy paraszti közösségben – faluban, kistájon – nem csupán szakképzettségük révén, hanem rátermettségük, hozzáértésük alapján is specializálódtak az emberek a kőmunkára (Szakáll–Viga 1984: 117; Viga 1985: 29–30). Ez – más mesterségeket is figyelembe véve – általános érvényű tanulságok levonására nyújt módot.
A fejtett kő feldolgozásának legegyszerűbb eljárása az útburkolati kövek készítése, amivel főleg a Duna-kanyar és a Börzsöny hegység kőbányáiban (134–137. ábra) foglalkoztak. Innen látták el az 1860-as évek óta a fővárost és számos nagyobb városunkat úti és járdakővel.
Az útburkoló köveket maguk a kővágók, ricerek hasították, darabolták a kívánt méretre ékek, vésők, durmancs, nagykalapács és macli vagy bunkó segítségével.
A munka egy részét egylábú széken (sztolicska) végezték, amelyen ülve jobbra-balra hajolhattak az éppen szükséges szerszámért.
A készítés utolsó fázisa a kiálló egyenetlenségek eltávolítása, az ún. spicölés, amit nagyobbrészt a gyermekekre bíztak.
11-12 éves fiúk, apjuk vagy bátyjuk mellett, a spicöléssel kezdtek beletanulni a kőmunkába.
A kész útburkolati köveket figurába rakták – ami hasonló, mint az alföldi kubikosok földprizmája –, és ökrös szekéren, lovas kocsin szállították a vasúti rakodóra vagy hajóállomásra.
Ezt a munkát még nem tekintették kőfaragásnak.
A kőfaragó a ricer által megmunkált négyszögletes kövön tovább dolgozott: először a stokkolókalapáccsal simára egyengette, majd aszerint, hogy mit készített belőle, formálta és díszítette.
Szerszámait többnyire kovács készítette, századunkban pedig már városi üzletekben és szerszámlakatosoktól szerezte be.
A szerszámnyelet vékony, hajlékony, de erős fából (cser-, kőris-, som-, gyertyán-, juharfa) maguk faragták.
A romhányi kőfaragók minden este éleztették szerszámaikat a községi kováccsal, mások az élezést, javítást maguk végezték (Hála 1983b; Viga 1985).
Legtöbb kőfaragó az udvaron, esetleg a szín alatt dolgozott.
A kőtömböt fabakra vagy két kődarabra emelték, s úgy munkálták.
Forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02152/html/03/188.html#190
Kép: Kajla Ferenc alkotása
|
|
|
2008. szeptember 15. hétfő, 14:07 |
|
|
|
|
