|
Faművesség-Fafaragás
Az építészetben is nagy jelentősége van a díszítő jellegű fafaragásnak, igazi területe azonban a használati tárgyak és bútorok ékesítése.
A legművészibb fafaragás a faszobrászat terén található.
A faszobrászat és díszítő faragás természetesen nem válik el élesen egymástól, kiváló faszobrászok gyakran foglalkoztak egyszerű tárgyak faragásával is.
A faragó művész többnyire azonos technikával dolgozik mindkét esetben.
Vagy előre megmintázott formák nyomán faragja ki tárgyát, vagy a papírból kivágott és a fára ragasztott minta segítségével.
Eszközei:
A faragás eszközei a különféle vésők, amelyek lehetnek az élük felé szélesedők vagy keskenyedők, lapos, egyenes, görbe vagy hornyolt élűek.
A szélesedő pengéjű vésőket rendszerint úgy használják, hogy fanyelüket fakalapáccsal ütögetik, s így forgácsolják le a nyersanyagról a felesleges részeket; a keskenyedő pengéjű vésők kézi használatra készülnek, és a finomabb munkák elvégzésére szolgálnak.
A gyalupadba fogott tuskót előbb lenagyolják, majd a finomabb részleteket dolgozzák ki, végül csiszolóvászonnal simára csiszolják, és firnisszel, lakkal fényezik, pácolják, festik, esetleg aranyozzák.
A nagyobb darabokat több azonos rostsűrűségű és szálazású összeragasztott tuskóból faragják ki.
Fontos, hogy a faragás mindig a szálak irányában történjék, különben a fa kitöredezik, behasad.
Nyersanyag:
A faragásra legalkalmasabb és leginkább kedvelt európai fafajták a hárs, dió, körte, tölgy, jávor és puszpáng.
A kéregtől a törzs közepe felé haladva más-más természetű rétegei vannak a fának (kéreg, szijács, geszt és bél), ezek rendszerint árnyalatbeli eltérést mutatnak, s ez a faragásnak különös szépséget ad.
A faragásra legalkalmasabb réteg a geszt, bútorfának is ezt használják leginkább.
A fafaragók legkedveltebb nyersanyaga a puszpáng, ez a nagy fajsúlyú, szép halványsárga árnyalatú, tömör és szívós fafajta.
Rovátkált faragás:
A természeti népeknél megfigyelt faragási mód, amit a népművészet ma is használ, az ún. rovátkált faragás; ennél apró bemetszett ékek borítják a faragvány felületét.
A tárgyakat szalagszerű díszekkel, mélyített vagy domború betűs feliratokkal ékesítik.
Hazánkban a cifra jármot, gereblye nyelét, guzsalyt és vetélőt faragták ezzel a módszerrel.
A népi fafaragás kiemelkedően szép példányai találhatók Erdélyben (székelykapuk, kopjafák), Dunántúlon, de még a fában szegény Alföldön is (ivócsanak, juhászkampó, tükrös).
A faragásokat régebben mértani mintákkal díszítették, újabban ezek a tárgyak szélére szorultak, és a nagyobb felületeket figurális faragások, betyár- vagy pásztorjelenetek foglalták el.
Sok helyütt alkalmazzák az ún. spanyolozást, amely az Intarziának egy változata.
A fába metszett rajz mélyedéseit színes spanyolviasszal töltik ki.
A fafaragások iránt megnyilvánuló igény valóságos faragóiskolákat hozott létre, amilyen pl. a nürnbergi iskola volt, amelynek kiváló mesterei közé tartozott Veit Stoss, a nürnbergi és krakkói szárnyasoltárok művésze.
A magyarországi szárnyasoltárok közül csak az erdélyi és felvidéki oltárok tudták átvészelni a törökdúlástól vallásháborútól zivataros XVI-XVII. századot.
A lőcsei szárnyasoltár faragó művészét, Pál mestert név szerint is ismerjük.
A reformáció elterjedésével a szárnyasoltár-faragás veszített jelentőségéből, helyette a templomi bútorzat díszítő
A modern korban a fafaragás inkább csak a faszobrászat és a népművészet terén virágzik.
Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/technikak/fafarag.htm
|
|
|
2008. szeptember 26. péntek, 09:33 |
|
|
|
|
